Egy japán agykutató a következő kisérletet végezte el: Összehívott egy amerikai és egy japán csoportot, és az agyi működést vizsgálta. Mindkép csoportnak számtanfeladatokat adott, ekkor mindkét csoport bal agyféltekéje mutatott aktivítást, ugyanis ez a félteke hasznosítja a már meglévő tudást, a jobb agyfélteke pedig az új információkat dolgozza fel. Mikor pedig a csoportoknak azt a kulcsszót adta, hogy isten, az amerikaiak továbbra is a bal agyféltekéjüket használták, és logikai úton próbálták feldolgozni ezt a fogalmat. A japánok ellenben átváltottak a jobb agyféltekéjükre. Az európai gondolkodás: Istent logikailag akarja megérteni. Már Aquinoi szent Tamás is 5 racionális bizonyítékot hozott Isten létezésére. De lehetetlen Istenhez logikai úton közeledni. A ráció, a logika csak egy bizonyos korláton belűl működik, nem minden dolog érthető meg vele. Egy kutyának hiába olvasunk Ady verseket, nem jut el hozzá, mert alacsonyabb intellektuális szinten van. Ugyanígy nem lehet logikai úton közeledni az embernél magasabb dolgokhoz. A művészetek is túlmennek a ráció határán. Ady írja versében: A szívem egy nagy harangvirág, s finom remegések. Erre jönne Kovács, és kijavítaná, hogy a szív nem harangvirág, hanem egy izomtömlő, ami a vért pumpálja a szervezetben. Ha bár ugyanazokat a szavakat használják, de más a mondanivalójukattól függően, milyen értelemben vesszük. A fiatal generáció pedig már születése óta abban nemvelkedik, hogy mindig logikusnak, racionálisnak, okosnak kell lenni. Így kialakul a jobb agyféltekét igénybevevő dolgok utáni vágy, a totális élmény utáni vágy, melyet a koncertek is nyújthatnak, hiszen az is zeneművészet. A másik amire nevelnek, a hétköznapok rendje. Minden percre ki van számítva. A kisbabát napi hatszor kell szoptatni. De miért nem amikor éhes? Már reggel az ember úgy ébred, hogy jaj istenem, elkések az iskolábol, pontosan kell érkezni, és az embernek az egész napja ilyen, 45 perces órák, 10 perces szünetek, miért csak tízóraiszünetben lehet enni? Sietni kell a buszra, ettől-eddig tanulni, most edzésre kell menni, most kezdődik a sorozatom, stb. Ebből áll az ember élete, nincs ideje magával törődni, gondolkodni, mindig csinálni kell valamit, bepótolni valamit... Így az ember elsiklik az élet lényeges kérdései mellett is. Feltehetjük a kérdést, csináljuk az életünket, vagy történik velünk? Csak illúzió, hogy mi formáljuk. Tele van rakva stresszel és félelemmel. Egy anyuka azzal a hatalmas tragédiával jött hozzám: A kisfiam szopja az ujját. Felveszik így oviba? Már itt a stressz. Később: jó tanuló lesz-e, felveszik-e a középiskolába, egyetemre, milyen lesz a bizonyítványa, félévi, a dolgozata, az lehet-e ami akar lenni, lesz-e pénze??? Az ünnepek: jóval több dolgot kell csinálni, mint a hétköznapokban. Az ember már nem a szeretet ünnepli karácsonykor, hanem saját magát, hogy milyen jó ajándékot tudott venni, milyen szép fát szerzett. Amit kiírtottak a hétköznapok: egyedülmaradás, belső csend. Programőrölet. A lányom is azon aggódik, hogy megint mit tud csinálni este, hova menjen, kivel, milyen műsor lesz a tv-ben. És így nem látjuk az életünkben a fontos dolgokat, amik lassan történnek, mert a fontos dolgok csendben, lassan történnek. A növények növekedése, az arc változása, a betegség kialakulása, a házastársak elválása. A másik káros hatás a katasztrófavakság. Hitler már rég hatalomra került, egész Európa tudott róla, mégse kapcsoltak. De ugyanez Sztálinnal is. A vakság: a hétköznapi dolgok ránkzúdítása miatt.Fejlesztés alatt...

A tudományos ismeretek hiányosságai sem akadályozták meg a régmúlt magyarjait abban, hogy megoldást és gyógyírt találjanak bajukra, ami nem volt más, mint az a rém, aminek a létezéséről mindenki tud: a névtelen szorongás. Ha a kórságokat és nyavalyákat különféle démonoknak, szellemeknek és lelkeknek tulajdonítjuk, akkor a szorongás csillapításának az egyedüli módja az a tett, amelyet ilyen teremtményekkel szemben célravezetőnek érzünk.